A korai órákat hosszú láncokra erősített nehéz súlyok hajtották. A súlyt minden nap visszahelyezték az óra tetejére, és a nap folyamán a gravitáció lefelé húzta, ezáltal a fogaskerekek mozogni kezdtek. Sajnos ez csak akkor működött, ha az órát függőlegesen szerelték fel, és volt hely a súlyoknak lelógniuk. A főrugó feltalálása azonban lehetővé tette az órák hordozhatóságát, és végül ez vezetett ahhoz, amit ma zsebórának nevezünk. A korai főrugókkal azonban az volt az egyik probléma, hogy ahogy a rugó lehúzódott, elvesztette erejét, és ennek eredményeként az óra vagy az óra egyre lassabb lett a nap előrehaladtával.
A „Fusee” [más néven „láncos”] órák egy nagyon finom láncot használnak, amely a főrugó hengerétől egy speciális csonka kúpig [a „fusee”] fut, hogy szabályozza a rugó erejét, miközben az letekeredik, ahogy az az alábbi példákon is látható:
Ahogy a főrugó letekeredik, a lánc a biztosítószerkezet tetejétől az aljára mozog, ezáltal növelve a főrugó feszültségét. A régebbi biztosítószerkezetes órák egy „perem” gátszerkezetet használtak, amely mivel függőlegesen van felszerelve az órán belül, nagyon vastag órát igényelt. Ezek az órák, amelyeket általában „perembiztosítóknak” neveznek, általában nem voltak olyan pontosak, mint későbbi társaik, bár voltak néhány figyelemre méltó kivétel, mint például John Harrison híres „4-es számú” tengerészeti kronométere. Talán ennek a pontosság hiányának kompenzálására a perembiztosítók szinte mindig műalkotások voltak, bonyolultan vésett és kézzel áttört hidakat [vagy „kakasokat”] és egyéb díszítéseket alkalmazva.
Az 1800-as évek elején kezdték el gyártani a biztosítós órákat az újabb „karos” gátszerkezettel, amely – mivel vízszintesen, nem pedig függőlegesen volt felszerelve – lehetővé tette az órák vékonyabb kivitelét. Ezek az úgynevezett „karos biztosítékok” általában sokkal pontosabbak is voltak. Ahogy azonban az órák pontosabb időmérőkké váltak, kevesebb hangsúlyt fektettek a művészi megjelenésükre, és a későbbi karos biztosítékos órákon ritkán látni kézi lyukasztást vagy gravírozást.
A továbbfejlesztett főrugó-kialakítás, valamint a billegőkerék és a hajszálrugó speciális beállításai végül megszüntették a biztosítóberendezés szükségességét. 1850 körül a legtöbb amerikai órásmester teljesen felhagyott a biztosítóberendezéssel, bár sok angol órásmester egészen a 20. század elejéig folytatta a biztosítóberendezéses órák gyártását. Egyetlen figyelemre méltó kivétel az American Hamilton Watch Company volt, amely úgy döntött, hogy biztosítóberendezést használ a Model #21 Marine Chronometer nevű, az amerikai kormány számára az 1940-es években gyártott modelljében. Ez valószínűleg inkább annak volt köszönhető, hogy modelljüket a meglévő európai tervezésű kronométerek alapján építették, mintsem a biztosítóberendezés speciális tulajdonságainak szükségességének.
Egy fontos megjegyzés a biztosítós órák felhúzásával kapcsolatban: bár sok francia és svájci biztosítós láncot a számlapon lévő lyukon keresztül tekerenek, a legtöbb angol biztosítós láncot hátulról tekerik, mint egy „normál” kulcsos órát. Van azonban egy nagyon fontos különbség! Egy „normál” [azaz nem biztosítós] óra az óramutató járásával megegyező irányban tekeredik. Ugyanez igaz a legtöbb olyan biztosítós órára is, amely a számlapon lévő lyukon keresztül tekeredik. Egy hátulról tekercselt biztosítós lánc azonban AZ ÓRAMUTATÓ JÁRÁSÁVAL ELLENTÉTESEN tekeredik. Mivel a biztosítós lánc nagyon finom, túl könnyű elszakadni, ha rossz irányba próbáljuk meg felhúzni az órát. Tehát, ha kétségei vannak afelől, hogy az órája biztosítós-e vagy sem, először mindenképpen próbálja meg óvatosan az óramutató járásával ellentétes irányba tekerni!
Egy utolsó apróság: a fusee órák nemcsak maga a fusee miatt különböztethetők meg egymástól, hanem a fisee-től a speciális rugócsőig futó finom lánc is miatt. A nem fusee típusú órákat ezért általában „járó csővel” rendelkezőnek nevezik, hogy megkülönböztessék őket a fusee óráktól.
